Egy emlékezetes március 15-i síelés Chopokon (2019)
Március 15-i események
Folytatódik az időutazás, ezúttal március 15-höz kötődően írok. Na nem az ünnepségről, hanem egészen más, télies témák lesznek terítéken.
Ma dobta elém a Facebook, hogy mik történtek velem március 15-én az elmúlt években csak akkor, ha posztoltam valamit. Egészen meglepett, micsoda télies és síeléses dömping került terítékre, az utóbbi időket nem ez jellemezte. Hát csapjunk a lecsóba, lássuk mi történt ezekben a napokban.
2019 februárját írjuk, amikor is tesóm többszöri unszolására beleegyeztem egy hosszú hétvégés sítáborba Chopokon (Jasna), ahol megtanultam síelni kisgyerekként. Előtte pár hónappal, 2018. november 7-én műtötték/csavarozták a jobb vállamat és fél éves gyógytornát írtak elő, szigorúan megtiltva addig bárminemű veszélyes sportot. Ezért úgy kértem, hogy Chopokra menjünk március közepén (akkor már 5 hónapos lesz az “új” vállam és utána, a lehető legkésőbb menjünk a minden éves nagy sítáborba Franciaországba. Vagyis Chopok volt a teszt. Szállás lefoglalva, kocsi megszerezve, emberek együtt, minden készen áll a nagy műveletre.
A flúgos futam kifelé
Tervezett indulás március 14., csütörtök délután 13:00. Meg van beszélve, hogy Dávid jön értem a Daróczi útra, ahol akkoriban a Nemzeti Kastély,- és Várprogram keretein belül dolgoztam. Dávid tesóm munkatársa, életemben nem láttam még, az autó kölcsönkocsi, a másik, általam még szintén nem ismert tesóm munkatársáénak faterjáé, Lehelé. Megebédelek, lepattanok a munkából és várom az autót és Dávidot.
Eltelik már 13:15 is, autó és Dávid még sehol, pedig nagyon sietnünk kell, mert a hegyen van a szállásunk, ahová csak sífelvonóval lehet feljutni, ami csak 16:00-ig jár. Minden perc számít. Csörgetem Dávidot, nem veszi fel. Hívom tesómat, ideges vagyok, a francba, el fogunk késni, jól kezdődik a dolog. Várok tovább.
Kb. 5 perc múlva először a gumisivítást hallom meg, majd éktelenül felbőgő motor hangját, összetéveszthetetlen a dízelmotor túlpörgetett hangja, túl magas a fordulatszám. Blokkoló kerekekkel áll meg előttem az autó, Dávid kiugrik belőle, valami zavaros magyarázat, hogy a Tescóban volt, stb.
Legyintek rá, menjünk! Így is tesz, megdöbbenve hallgatom a motor üvöltését, nem értem, miért kell egy dízelt így húzatni, ezt többször is elmondom neki, hogy semmi értelme 4000-es fordulat fölé vinni, de őt nem igazán hatja meg a mondanivalóm. Száguldunk Újbudáról Óbuda felé, erősen kapaszkodom. Dávid merészen vezet, de jól. Kb. 15 perc múlva mordulok csak fel először, amikor az Árpád fejedelem útján a dupla záróvonalon előz meg két autót és alig férünk be a szembejövők előtt, akik erősen dudálnak. Odaérünk a Huszti útra, felvesszük Lalit és Lehelt is, a cuccokat szó szerint bedobáljuk, irány tovább. Az idő kora tavaszi volt, +12 fok Budapesten.
Az M2-es autópályán 140-150 km/ó-val száguldunk, Vácot elhagyva is keveset lassul a tempó, Lehel többször hangosan mondja Dávidnak, hogy nem akar meghalni, lassítson már. Kb. fél órás késésben vagyunk, ezt akarja Dávid behozni. Besztercebányát elérjük, a nagy jobbra fordító kanyarba Breznóbánya felé fordulva, ahol 60 km/ó van elrendelve, Dávid 120-al akarja bevenni, ekkor kiabálok rá először és utoljára, hogy:
Lassíts, te seggfej, felkenődünk a korlátra!
Leveszi a sebességet 80 km/órára, bevesszük a kanyart. Nézzük az út felett lévő hőmérsékletmérő automatákat, +8 fokos levegőhőmérsékletet jeleznek, 4 fokkal máris hidegebb van, mint otthon. Breznóbányát baj nélkül elérjük, itt már csak +5 fok van. A hegyek felhőben vannak, itt jegyzem meg először a többieknek, hogy lehet, hó lesz odafent, mert gyorsan csökken a hőmérséklet, innen még 600 métert kell emelkedni, gyorsan átszámolom, ez pont cinkes lesz.
Tálét elhagyva már frissen esett összefüggő hóréteg volt, majd olyan 800 méter magasságban már az út is elkezdett latyakosodni, bár szórták, tehát nem volt gond. A hőmérséklet lecsökkent 0 fokra, elővillant az autóban a figyelmeztetés. Pontban 15:58-kor (két perccel a felvonók leállítása előtt) megérkeztünk a Krupovai parkoló elágazásához, amely Chopok-dél alsó parkolója felé vezet. Eddig a pillanatig az 584-es harmadrendű országúton haladtunk, de itt le kellett térjünk róla, az út utolsó 300 métere vezet meredeken a parkolóhoz, amelyet már a lifttársaság kezel. A parkoló 1084 méter magasan van, itt kellett volna a kocsit hagynunk és felvonóval felmenni a középállomásig.
Dávid olyan sebességgel érkezett ide, hogy hiába mondtam neki, hogy letérünk balra, nem tudott fékezni, szó szerint vagy 60 km/órás sebességgel átszáguldottunk itt, fel előre a kis útra. Ha jött volna valaki szemből - inkább bele se gondolok. :D
Az út furcsán matt színű volt, tiszta hó minden, itt már -1 fok volt, igazi téli világ, egészen hihetetlen az otthoni tavasz után. Meredeken emelkedtünk, a lendület fogyott, elkezdett kipörögni az első kerék. Hitetlenkedve néztük, többször is megvádolva Lehelt, hogy az apja (Sanyi bácsi) biztos spúr, és nem rakott fel téli gumit. Hiába mondta Lehel többször is, hogy dehogynem, ezek téli gumik.
A kerekek teljesen elpörögtek, miután elfogyott a lendület, vagyis nem tudtunk tovább menni, pont a legmeredekebb ponton kapart el az autó. Jött az ötlet, toljuk meg. Ajtó kinyit, ki is szálltam, majd azzal a lendülettel hanyatt is estem. Fel akartam állni, még kétszer elestem. A többiek is hasonló, Lali a kocsinak támasztja magát, Lehel nyomott egy angolspárgát, néztünk döbbenten egymásra. Ez bizony tükörjég, ami a hó alatt van, méghozzá a leggonoszabb fajtából, mert van rajta 2-3 cm hó, ezért nem is látszik. Nem csillog, semmi, nem is látszik, hogy jeges. Nagy nehezen felálltunk, megpróbáltuk tolni az autót, semmi, inkább visszafelé csúszott csak. Újra és újra próbálkoztunk, semmi eredmény. Újabb ötlet tőlem, üljünk rá a motorháztetőre, hátha akkor le tudjuk nyomni annyira a kerekeket, hogy elinduljunk. Ez a kísérlet is kudarcba fulladt.
Ekkor feltűnik felül egy mikrobusz jó 100 méterre, amely megáll a lejtő tetején és figyelik, hogy mi mit csinálunk. Kiszáll a buszból egy férfi, ő is elesik, majd lecsúszkálva odajön hozzánk és kézzel-lábbal magyarázza kezdetleges némettudással, hogy minden teljesen jég, nem fogunk tudni felmenni.
Válaszoljuk, hogy látjuk mi is. Az a döntés születik, hogy megpróbáljuk megfordítani az autót a jégen, lemegyünk vele a kereszteződésig, majd az 584-es úton továbbhaladva felfelé egy másik parkolót keresünk. Legnagyobb meglepetésünkre aránylag könnyen meg tudtuk fordítani az autót a jégen, ebből is látszik, hogy ténylegesen tükörjég volt.
És ezek után olyan két perc következett, amit azt hiszem soha nem fogok elfelejteni.
Mihelyst megfordítottuk az autót én ismét elestem. Ebben a pillanatban erős hang hasított a levegőbe: “Pozor, banzáta!”
A pozor szót értettem, az a “figyelem”, vagy a “vigyázz!” Felnézek és megdöbbenek a látványtól. A kisbusz elindult lefelé, és már az elején keresztbe fordult és úgy csúszik lefelé farolva és egyre gyorsulva. Kb. 50 méterre lehet tőlem, pont felém csúszik irányíthatatlanul. Megpróbálok ismét felállni, ismét elesek, alaposan megütöm magam. Letépem a fogaimmal a kesztyűt és a tíz körmömet vájom a jégbe, és elkezdek kúszni a kanyar belső íve felé, ott remélem biztonságban magam. Szörnyen lassan megy, vérzik is a kezem, de sikerül biztonságba vonszolnom magam. Közben figyelem a buszt, csúszik továbbra is lefelé. Miután biztonságba helyezem magamat, kb. 5 mp múlva érkezik meg oda, ahol én voltam. Ezek után lelassul a csúszása, és lassan megáll, teljesen elzárva az utat.
Közben jobbra nézek, és megnyugodva látom, hogy az autónk elindult lefelé, Lehel kétségbeesve nyomva jobbra, hogy ne forduljon keresztbe, Lali ismét elesett, a korlátba kapaszkodik. Vagyis a kocsinkat nem találta el a busz, viszont egyre gyorsulva csúszik lefelé.
Egy darabig még figyelem az eseményeket, amikor újabb kiabálás üti meg a fülemet. Fentről egy kisteherautó tűnik fel, és elindul lefelé. Én most értem meg az egész helyzetet. A kisbusz, amely keresztbe csúszott, már félig a jobbkanyarba belesodródott, vagyis felülről már nem látszik a kanyar íve miatt. A kisteherautó sofőrje nem látja őt. Mi ketten oldalt hevesen integetünk mindkét kezünkkel, hogy állj, de csak jön tovább. Kiszáll a keresztbe csúszott buszt vezető férfi is, ő is integet, de már késő. Az áruszállító egyre gyorsulva, blokkoló kerekekkel jön, már látom, hogy ebből ütközés lesz. Remegő kezekkel előveszem a telefonomat, hogy legalább meg legyen örökítve ez az esemény, ha már segíteni nem tudok. Az első ütközés felvétele, videó:
Gyorsan odarohanunk a kisbuszhoz a férfivel, mondom neki, mutogatom, hogy azonnal szálljon ki mindenki. Nem teszik, mindenki bent marad. Lenézek, most látom nagy szemekkel meredve, hogy az autónk időközben nagy sebességgel kicsúszott egészen az országútra, Dávid nem tudott megállni előtte. Mázlink van, aznap már másodjára az 584-es úttal, hogy nem jött senki.
Ezt követően felfelé nézek és nem hiszek a szememnek. Újabb két autó indul el, egy piros Mini és egy SUV. Hevesen integetünk ismét, de megint semmi hatása. Vagyis ők sem látják, hogy mi történt a kanyarban. Itt annyira ideges vagyok és annyira fájnak már ujjaim (amik tiszta véresek), hogy harmadik próbálkozásra tudom csak elindítani a videófelvételt. Ezért lekések az események elejéről. Előbb a Mini ütközik bele a korlátba és áll meg, majd a mögötte jövő SUV sokkal gyorsabban szó szerint letarolja a Minit és együtt belerohannak a még mindig keresztben álló kisbuszba. Ez már megvan a felvételen. Ráadásul egy BMW meg beleszáll az áruszállítóba, ő teszi fel a pontra az i-t. Videó, ez a második rész!
Amit most leírtam, nagyjából két perc alatt zajlott le. Elképesztően gyorsan zajlottak az események, az első csattanás és az utolsó között 1 perc 10 másodperc telt csak el mindössze. Ez idő alatt 5 autó tört össze kisebb-nagyobb mértékben. Egyetlen egy autó nem szenvedett károkat, a mienk.
A jégen teljesen irányíthatatlan volt minden, életemben talán csak egyszer láttam hasonlót, 1996/97-ben az Alacsony-Tátrában jártunk hasonlóan egy Ikarus 250-sel. Három autó totálkár, kettő súlyosabban sérült, mi kb. egy percen múlt, hogy megúsztuk.
Közben lefelé nézve újabb, általam még soha nem látott dolog történt. Még a hókotró is visszacsúszott a jeges emelkedőn, ő is ugyanúgy nagy sebességgel kiszánkázott a főútra. Aznap, 15:57 és 16:07 perc között azt hiszem az angyalok őrködtek felettünk, mert a hókotró sem talált el senkit. Aztán rückvercbe kapcsolt és hátramenetben jött fel, végigszórni az utat. Elkésett, ez már legfeljebb az autómentőknek segítség, másnak nem. Videó a hókotróról.
Miután telefonszámot cseréltünk a pórul járt magyarokkal és elirányítottuk a rendőröket és mentőket a baleset helyszínére, elindultunk Srdieckóra, a másik, fentebbi parkolóba, mert az út itt elzáródott. Ez jócskán magasabban van, 1213 méteren, ezért a hó egyre nagyobb lett, megint elkapart a kocsi kereke, de még pont volt annyi lendület, hogy felérjünk odáig. Ismét mázli!
Lélek sem járt a parkolóban, majd némi tanácstalanság után bementünk a Hotel Srdieckóba****, az izgalom gyanánt mindenki rendelt egy nagy bögre forró csokit tejszínhabbal. Életem egyik legjobb forró csokiját ittam ott, a tejszínhab is isteni volt, erre Dávid megszólal:
Szar ez a tejszínhab, érzitek Ti is? Legalább két kanál cukor még kéne belé!
Hát borultunk a nevetéstől. Igazi tehéntejből készült nagyon finom tejszínhab volt, a forró csoki tele volt cukorral, erre ő azt hiányolja, hogy miért nem cukros a tejszínhab… Talán itt szakadt fel bennünk a megkönnyebbülés is.
Ezek után elmondtuk a recepción, hogy fel akarunk jutni a hegyre, Kosodrevinára (a szállásunk neve, amely 1488 méter magasan fekszik, igazi pályaszállás). A felvonók már álltak, közút nincs ilyenkor télen, szóval minden mindegy alapon próbálkoztunk.
Erre némi telefonálást követően megérkezett egy hómobilos arc. Fejenként 10 euróért vállalta, hogy felvisz minket. Kérdésünkre, hogy ez hivatalos szolgáltatás-e, csak felröhög. Kérdezzük, hogy kié a gép. Válaszolja, hogy a cégé. Kérdezzük, hogy és a pénz kié lesz? A zsebére mutat. Nevetünk, igazi kelet-európai mentalitás!
Ezután kettesével felcihelődünk, az első kör Lali és Dávid. Kb. 10 perc múlva itt a srác, felszállunk mi is, csomagokkal együtt, 75 km/h-val száguldva rontunk felfelé a sípályán. Féltem rendesen, mert engem hátul elképesztően dobált a masina, de Lehel is ordított. Aztán ahogy megszoktuk, már nagyon élveztük az utat, kár, hogy olyan hamar vége lett.
Fent a „hotelban” (ez a szó elég erős túlzás) már tényleg felszabadultan nevetünk, órák óta most először könnyebbülünk igazán meg. Az út így olcsóbb és gyorsabb lett, mintha a felvonóval tettük volna meg ugyanezt (18 euró egy menet). Becsekkolunk, majd mennénk fel a harmadik emeltre, ahol a szobánk van, de eléggé egyértelműen jelzik, hogy a lift nem működik.
Belépve a szobába, hát úhh, megdöbbentünk. Nagyjából az 1970-es évekbeli színvonallal találkoztunk, talán egyedül az emeletes ágyak voltak újabbak. Minden, de minden régi és elavult volt, az ablakok, az ajtók, a kapcsolók, a bútorok, nem volt 50 évnél fiatalabb berendezési tárgy. Tusoló és WC a folyosó végén, szóval igazi kollégiumi feeling, de abból is a gyengébbik verzió. Ifjúsági szállás, talán így nevezik ezt?
Megvacsoráztunk, letusoltunk, majd korán elaludtunk. Vagyis nem mindenki. Dávid nem sokat aludt, horkolt mindenki, ő meg kis balga módjára elutasította a felajánlott füldugót. Nem volt kegyelem, másnap felvonónyitásra már kint is voltunk a pályán, de előtte belapátoltuk a kiváló reggelit.
Péntek, március 15.
Péntek reggel van, a pályákon alig. Az idő rossz volt, szakadt a hó, fújt a szél, a látótávolság egyenlő volt a nullával, vagyis igazi Chopok-i volt az időjárás! Annyira rossz volt az idő, hogy a csúcsra járó felvonók nem is mentek, így maradt az 1480 méter alatti terület síelése. Ez annyiban jobb is ilyenkor, hogy ítéletidőben hasznosabb bemenni az erdőhatár alá, mert az áttekinthetetlen fehérségben nem látja az ember a kontrasztot, minden egybefolyik, simán rá lehet futni magas bukkanóra úgy, hogy semmit nem látunk belőle. Nagyjából 10 perc ilyen síelés után már hányingere lesz az embernek és elkezd fájni a feje. Egyetlen jó döntés ilyenkor, be az erdőhatár alá, vagy ha lehetséges, fel a felhők fölé! Itt esetünkben csak az első eshetőség játszott, így is tettünk.
A pályák buckásak, mivel egész éjjel esett, nem tudták a ratrakok bedolgozni. A franc essen belé! Ki gondolta ezt március közepén, hogy egészen 800 méterig le fog havazni? Újabb kellemetlen meglepetés, kiderül, hogy Dávid sítudása nem a legjobb, inkább még hóekézik, farolni még nem tud. Állítása szerint olyan régen volt utoljára, hogy elfelejtette a farolást.
Aki tud síelni, az tudja, mindez mit jelent. A hóekezés elképesztően fárasztó és nem is túl hatékony módja a síelésnek, mondhatni a legnehezebb fékezési technika. Rendszeresen várni kell rá, majd amikor megérkezik, már indulunk is tovább, így ő pihenni nem nagyon tud. Így telik a délelőtt.
Délutánra javul az idő, beindítják a csúcsra menő felvonót, megszületik a döntés, irány a csúcs és az északi oldal! A szándékot tett követi, de amikor kiszállunk 2004 méter magasan a csúcson, akkor látjuk, hogy ez nem lesz egyszerű. Iszonyatos erővel fúj a szél, nagyon hideg van, a látótávolság kb. 10 méter. Mindegy, ha már átjöttünk, akkor irány lefelé, hátha lejjebb tisztul az idő.
Szörnyű volt az első 2-300 méter, semmit se láttunk, a pálya jeges, a szél hatalmas erővel fúj, de ez látszik a képről, ami 500 méterrel lejjebb készült. Dávid hevesen szid minket, mire közöljük vele, hogy mehet egyedül is, ha akar. Ezután elhallgat.
Megéhezünk, megszomjazunk, ezért megállunk egy hüttében. Lehel már előre dörzsöli a kezét, hogy Kofolát fog rendelni (szlovák Coca-Cola utánzat), mert az 20 centtel olcsóbb, mint az igazi Coca-Cola. Mi hüledezve nézzük, hogy kirendel egy liter kofolát és megissza. Én azelőtt vagy 25 éve nem ittam ezt a szart, most gondoltam megkóstolom. Szörnyű az íze, rögtön eszembe is jut, hogy korábban miért nem ittam.
Az idő mit sem javul délutánra sem, jó csomó felvonó továbbra sem jár, Dávidra egyre többet kell várni, érezhetően kezd fáradni. Mi is elnézünk egy irányjelző táblát, jelentős késéssel érünk fel a csúcsra, és indulunk el lefelé a szállás felé. Itt újabb hibát vétünk, a nagy hóviharban nem látjuk a jelzéseket, ezért le kell menjünk Sdrieckóig és onnan visszajönni felvonóval. A hó arcba vág, semmit sem látni, szédelgünk, hányinger kerülget mindenkit, Dávid mondja, hogy már alig bírja, bíztatjuk, hogy ha ezt elkapjuk ezt a felvonót, akkor megvan, vége a napnak. És sikerül, másfél perccel a zárás előtt bezuhanunk és teljes csöndben felvonózunk fel.
Megvacsorázunk, Dávid most már bölcsen füldugót és altatót kér és mindnyájan hamar elalszunk, mint akiket agyonvertek.
Szombat, március 16.
Ébredés után irány a reggeli, ezután Dávid közli, hogy ma ő nem jön ki, gyakorlatilag mozdulni sem tud, mindene fáj, és még a tegnapi kialvatlanság is benne van. De majd hátha délután. Néhány keresetlen és dehonesztáló kifejezés hangzik el felé a nemi identitására vonatkozóan, de tudomásul vesszük a döntését.
Az idő továbbra sem ideális, egész délelőtt esik a hó, de legalább már van felhőalap, nem az a szörnyű köd. A szél továbbra is erős, de már sokkal jobban lehet síelni. Érezhetőn bennünk is benne van a tegnapi nap, nem vagyunk annyira frissek, a rossz idő is sokat kivett belőlünk, szóval annyira mi sem megyünk már.
Mivel a pályák továbbra sem voltak jók a folyamatos havazás miatt, egyéb kiegészítő programokat eszeltünk ki. Felmentünk a csúcson található étterembe (Rotunda) és ott ittunk forró csokit. Maga a hely új, 2016-ban építették, ekkor még csak három éves volt. Azért van egyfajta feelingje több mint 2000 méter magasan kávézni úgy, hogy egyik oldalon északra látunk ki, szemben velünk a Magas-Tátra, a másik irányban délre, és látjuk a többi sícentrumot.
Délután, mivel az idő nem javult, úgy döntöttünk, hogy megmásszuk a Chopok-csúcsot. Ez mintegy 20 méter mászást jelentett, de a hó nagy volt, mi meg sícuccban, síbakancsban voltunk, szóval nem volt egyszerű, mert meredek, sziklás volt a csúcs. Azért mindhárman sikeresen abszolváltuk.
Lehelnek megpróbáltuk elmagyarázni a régi Chopokot, de sehogysem értette, mert annyi minden változott pár év alatt. A térképen magyaráztunk neki, aláírom, nem egyszerű, mint nekünk, akik láttuk Chopokot alulfejletten is. Ezért most iderakom azt a magyarázatot, amit egykoron elmondtunk neki, de tán leírva jobban meg is marad.
Akit nem érdekel, nyugodtan ugorja át ezt a részt, mert jön a záró, befejező nap, amikor végre kisüt a Nap. :)
Egy kis chopoki történelem
Chopok-észak és Chopok-dél között létezett összeköttetés kb. 1980-1995 között, de csak kezdetleges felvonókkal (tányéros, vagy csákányos), illetve délről kabinossal szolgálták ki, de ezek még nem tudtak működni nagy szél esetén. Továbbá a pályakarbantartás is kezdetleges volt, nagy teljesítményű ratrakok és hóágyúk még egyáltalán nem léteztek, ezek nélkül meg a felső pályák állandóan tiszta jegesek voltak, lefújta róluk a szél havat. Ráadásul két különböző szolgáltató üzemeltette az északi és déli sípályákat és a jegyek nem volt érvényesek a másik helyre. Érthető módon így elhanyagolták az infrastruktúrát és hanyatlás következett be. Amikor gyerekként 1991-ben ott jártunk, majd gimisként visszatértem ide, döbbentem láttam, hogy semmiféle fejlődés nem történt, sőt, inkább visszafejlődés volt, egészen úgy 2003-ig. Ezután megépült Záhrádkynál a nagy hatos ülős felvonó, majd szép lassan tovább bővült a terep, de az igazi nagy ugrás az volt, amikor 2016-ban végre elkészült a két rész összekötése.
Egyébként tátott szájjal néztem, hogy 3-4 felvonó híján valamennyi felvonót lecserélték 2004 februárja óta, mióta utoljára ott jártam gimisként. Tényleg, csak a régi háromüléses felvonók maradtak meg hírmondónak Biéla Pút-Jasná, Jasná-Luková és Otupné-Luková között. És mindezt 15 év alatt!
Új pályák, új nyomvonalak és liftek épültek, és ezek zöme 2015-2019. között. Létrejött több új alközpont (Lucky, Priehyba, Vyhliadka), ahol előtte vagy nem volt semmi, vagy csak jelentéktelen pályák. A fejlődés tényleg impozáns, nagyívű és gyors volt, én még soha nem láttam sehol hasonlót más sípályán. Rengeteg új szálláshely (Otupné, Lucky) jött létre, sok új étterem, csak kapkodtam a fejem.
Ki merem jelenteni, hogy Chopok a Kárpát-medence legjobb színvonalú síterepévé vált 2019-re, osztrák színvonalú pályákkal (és árakkal).
A sok fejlesztés egyértelműen előnyére vált a rendszernek, a régi Chopok erősen szocialista hangulatot árasztott, a tipikus szocialista szegényházat, míg ez az új igazi igényvezérelt, szolgáltatás-típusút. Azt hiszem, amíg tudok síelni, Chopok számíthat rám, örökké szerelmem marad! :)
Vasárnap, március 17.
Végre Dávid is kialudta magát, illetve alig hiszünk a szemünknek, süt a Nap, leállt a szél! Természetesen Lehel mindezt nem tudja szó nélkül hagyni, miszerint Dávid tegnap nem síelt semmit, csak aludt, sajnáltatta magát, bezzeg most két nap alvás után, meg hogy süt a Nap, most bezzeg kijön. Többször hangosan „Hercegnő”-nek nevezi és azóta is előszeretettel hívja ezen a néven, pedig már hat éve volt ennek a sztorinak. :D
Délelőtt igazi örömsízés következik, végre felszabadult mindenki, hasítunk a pályákon 80-90 km/órás sebességgel, élvezzük Chopokot. Padlógázzal rongyolunk le csúcsról egészen Luckyig, vagyis 2024 méterről egészen 943 méterig. Mindez több mint 1000 méteres szintkülönbség és 5 km-es táv. Mindezt 10 perc alatt. Itt óriásit esek a saját hibámból legalább 70 km/órás sebességnél, és pont a műtött vállamra esek. Nyekken egyet, én félve kelek fel, de a fájdalmon kívül semmi bajom. Vigyorgok, de innentől kezdve óvatosabb vagyok. Mázlim volt. Az idő kifejezetten meleg, elkezdenek olvadni a pályák.
Délutánra tartogatjuk az igazi nagy dobást. A csúcs alatt kb. 50 méterrel van egy nagy katlan, ahol megfelelő hó esetén el lehet síelni a hegyoldalban egészen Záhrádkyig a Lukó-tó (Lukové pliesko) érintésével. Mivel azt az információt kapjuk, hogy elegendő erre a hó, hát Lalival nekivágunk, bár fogalmunk sincs, mi vár ránk lejjebb. Egyikünkön sincs sisak, rajtam még kesztyű sem, magyarul minden szabályt lábbal tiprunk, amit nem lenne szabad. Megindulásunk pillanatában két magyar srác figyel minket még Dávidon és Lehelen kívül, még ma is fülemben csengenek a szavaik:
„Se sisak, se kesztyű? Nem is mentek még le itt? Huhh, a kollegák nem normálisak!”
Hát, utólag van benne valami… Sokat gondolkoztunk, de aztán az adrenalin erősebbnek bizonyult az óvatosságnál. Ha mindehhez hozzávesszük azt, hogy én friss műtött voltam, hát igen, volt igaza a két srácnak, holott ők erről nem is tudtak. :D
Az eleje nehéz volt a meredekség miatt, utána könnyebbedett, de volt egy olyan rész, ahol csak rolózni lehetett, annyira meredek volt. Nekem lecsatolt a lécem, szóval én ledobáltam őket a horhos aljába, lecsúsztam nadrágféken kapaszkodva az ágakba, majd felcsatoltam és indulás tovább. Mindezt műtött vállal, szóval féltem rendesen, de visszafordulni már nem lehetett. Az utolsó 2 km-en végig oldalazva kellett síelni, elképesztően elfáradtunk a folyamatos balra dőléstől. De szerencsésen kijutottunk Záhrádky felett, nagy megkönnyebbülésünkre. A végén már alig volt hó az erdőben, ha még 500 métert kell menni, ez már nem sikerült volna. Azért az nem mindennapi, hogy mindezt március közepén meg lehet csinálni! 1200-1300 méter felett nagy hó volt, alatta nem sok. Az alábbi videó szemlélteti elindulásunkat, Lehel csinálta.
Ezután visszamentünk délre és lecsúsztunk egy zárót. Már buckásodtak a pályák, nem volt nagy élmény, küzdelmes volt, de megcsináltuk.
Majd összepakoltunk a szálláson és a felvonóval „levonóztunk” Srdieckóra, itt szálltunk aztán be a kocsiba. Hazaúton nekem is furcsa volt, hogy milyen lassan mentünk, nem az odafelé megélt száguldás volt. Zólyom után elszállt az autónk generátora, ismét baromi nagy szerencsénk volt, mert pont a magyar-szlovák nyelvhatáron (Gyűgy település, Dudince szlovákul) voltunk, ez még szlovák többségű falu volt, de a benzinkúton két ember is tudott magyarul. Abból az egyik autószerelő volt és elmagyarázta, mit kell tegyünk. Lekapcsolt fűtéssel, minimális helyzetjelző világítással mentünk tovább, remélve, hogy elég lesz az akkumulátorban lévő energia hazáig. Magyarországra átérve teljesen besötétedett, ezért ráragadtunk nagy autókra (buszok, teherautók) és mögöttünk mentünk lopakodó üzemmódban, mint Michael Knight KITT-tel a Knight Riderben. :D És kíbírta az akksi! Épségben hazajutottunk. Újabb mázli.
Másnap, a szokott módon kanyarítottam erről egy beszámolót a Síelők-hu oldalára, ahol annyira megtetszett nekik, hogy rögtön kiemelt beszámolóvá tették, sőt, a főoldalra is kitették. Nem volt vége a meglepetésnek ezzel, Magyarország akkori legnépszerűbb, legolvasottabb weboldala, az Index.hu is főoldalon szemlézte a beszámolómat, itt lehet elolvasni az egykori cikket. A HVG is átvette a cikket, ezt ide kattintva tudjátok elolvasni.
Délután újabb meglepetés, a TV2 is megkeresett, ők is olvasták a beszámolómat a Síelők.hu fórumán, vagy az Indexen és interjút kéne adjak. Megtettem telefonban, haha, ki kellett menjek a a munkahelyemen az udvarra, és ott telefonáltam, néztek is többen, hogy miért mászkálok kint az esőben olyan hosszan.
És tessék, ide kattintva láthatjátok az egykori riportot. (20:25-től)
És még mindig nem volt vége, megtaláltuk magunkat a szlovák híradó felvételei között is. Szóval, híresek lettünk!
Utólag jöttem rá, mekkora mázlink volt akkor és ott. Illetve hogy egyáltalán nem szokásos, hogy ilyen útviszonyok vannak és balesetek. Nekem ott akkor ez majdhogynem természetesnek tűnt, semmi szokatlant nem érzékeltem. Lehet azért is, mert a sok sítábor alatt hozzászoktam már a visszacsúszásokhoz, megpördülésekhez.
Az ügy nagy port kavart, többen nekem estek a Síelők.hu fórumán és a YouTube-on, hogy miért fordítottuk meg a kocsit, felelőtlenek voltunk, stb… De a normálisabbja tudta, hogy a legjobb tudásunk szerint cselekedtünk.
Egyébként a szlovák rendőrség a magyar autósokat hibáztatta a történtekért, vagyis aranyat értek a videóim, mert abból teljesen kiderült az igazság. Tesómmal később tanúskodtunk is a magyarok védelmében. Remélem, nekik se ment el a kedvük a továbbiakban a Chopokra való járástól. :) Nekem sosem fog, amíg mozgás,- és síképes vagyok, Chopok számíthat rám!
Utóirat: most jöttem haza, 2025. március 21-én szintén egy szezonzáró Chopokról. :)
És a végére egy kis múltidéző, egy kis ráadás, szintén a Facebook segítségével, hogy az utóbbi években hol jártam március 15-én:
2012
Síelés Lex Deux Alpesben, ahol egykori gimis évfolyamtársainkkal csúsztunk együtt, szintén ex-Rózsás, alattunk kettővel járó Jakucs Györkének köszönhetően. Egy hangulatkép 3700 méter magasról
2013 (Szálljon át másik járműbe)
Nagyon sokunknak örökké emlékezetes marad ez a dátum. Még március 14-én, 18:10-kor indultunk a Viharsarok IC-vel a Keletiből. Tiszatenyőn álltunk felsővezeték-szakadás miatt majdnem 4 órát. Majd Békéscsabáról indult 3 pótlóbusz, amelyik elvitte a vonatunk utasainak kb. felét, köztük minket is. A többiek reggel 6-ra érkeztek meg, mi pedig hajnal 4 órára. Az a kék Neoplan busz volt az egyik mentőgép, amelyikkel a 90-es években síelni jártunk Szlovákiába és Ausztriába. A fotó hajnal 4-kor készült a csabai vasútállomás előtt.
2020
Kicsit kilóg a sorból, ezen a napon éppen Szentpéterváron és Kronstadtban voltunk Oroszországban, éppen a COVID-lezárások előtt egy nappal. Még aznap késő este jött az értesítés, hogy két nap múlva Oroszország lezárja a teljes légterét a járvány miatt, alig tudtunk hazamenni. A képen a Balti-Flotta egységei Kronstadtban.
2023
Két éve pedig Zermattban (Svájc) voltunk síelni, az ikonikus Matterhorn lábánál.
Remélem élveztétek ezt a részt is. :)